Sokat gondolkodtam, hogy megírjam ezt a postot vagy sem. Mindig is furának találtam a blogokon azokat a bejegyzéseket, amiben a legbelső magányügyek kerülnek terítékre, legyen az bármilyen kőkemény én-blog vagy sem. Fura olvasni, hogy egy ember, akinek írásait szerettem, mert vicces vagy jól reflektál a körülötte lévő életre, kipakolja hogy pl. éppen most szakított a partnerével. És hogy ez milyen fájdalmas vagy éppen jó, és apró részletekig leírva mindez.
A fentiek ellenére mégis úgy gondolom, hogy publikálom ezt a bejegyzést.
Jól vagyok. Sőt mi több, nyugodt. Azt nem mondom boldog, vagy teljes mértékig kiegyensúlyozott. De már jól vagyok. Az elmúlt hónapokban nem volt így. Depresszió, szartam le mindent. Sok hangulatváltozás. Elhagytam magam, elhanyagoltam mindent, ami kicsit is szokott számítani. Hozzá véve egy rövid, de igen erőteljes ivási korszakot.
Sok minden volt ami kiváltotta. Munka, család, anyagi nehézségek. És egy komoly szakítás. Ezek együtt eléggé rendesen megborítottak. Az, hogy melyik milyen arányban játszott szerepet, végül is mindegy. És az sem számít már, hogy mi is történt.
De úgy tűnik, most már minden ok. Sokat, rengeteget köszönhetek a barátaimnak. Akik végig elviseltek, akkor is, amikor a szokásos elviselhetetlenségemen is túl mentem. Akik végig mellettem álltak. Köszönhetem azoknak, akikre nem is gondoltam, hogy gondolnak rám. Azoknak, akiknek hirtelen megjelenése plusz energiát adott. Azoknak az embereknek, akik visszatértek az életembe.
Köszönöm barátaim. Mindenért.
